ctg blogja

Lipusz Zsolt fejtegetésében valóban a lényegre, a lényeg körüli leglényegesebb dolgokra, sőt a lényeg leglényegebbikére tapintott. Mert vitán felüli tény, hogy ha Trianon, akkor habsburgok, illetve, ha habsburgok, akkor Trianon. Le kell szögeznünk, hogy a hosszú-hosszú Habsburg-uralom vége egy totális nem bukás, hanem megsemmisülés volt. És itt azt kell elsősorban látnunk, hogy nem egy tervszerű felosztás történt, bár valamelyest az is, hanem egy “aki bírja, marja” végkifejlet. Azaz ez a rengeteg vérrel, verejtékkel megőrzött, egyben tartott fantasztikus földdarab ebek harmincadjára jutott. Oda lett dobva a nyáladzó vadkutyák veszett tobzódásának. Volt nekünk egy Ferenc-Jóskánk, aki, igaz, eleinte nem, de a végére hívő magyar lett. Hiszen a Monarchia vezető állama, a valóságos vezető állam, a XX.század elejére Magyarország lett, és igazi központja Budapest. Ezt utálták borzalmasan a csehek, de az osztrákok is. Ma is látható, hogy e két nép izzó gyűlölettel érez irántunk. Pedig rá oka nagyon nincs. Nélkülünk csak amolyan kis macskajancsik lehettek volna. Nullák. Mi hoztuk fel őket. Látható, hogy ma hol tartanak. Életszínvonalban nagyok, utálkozásban még nagyobbak, jelentőségükben…khm…nem igazán hozzák előbb említett csúcsformájukat. Azonban jött az a bizonyos “fantasztikus” valaki, akit később boldoggá is avattak, IV.Károly. Császárként csak III.-ik. Ő, hogy úgy fogalmazzunk, nem igazán felelt meg egy elsőosztályú birodalom első emberével szemben támasztott vezetői követelményeknek. Folyamatos pacifizmus, ellenség előtti lefekvési vágy, röhejesség jellemezte. Mindenképpen meg akarta adni magát az akkor éppen divatos nyugati hatalmi őrületnek, meg a keletinek, és egyébként is nagyon modern, nagyon korszerű dolgok jellemezték. Mint például a Birodalmon belüli határmódosítások, a magyar területek odadobása a kérelmezők kénye-kedvének. Így lett például Horvátország akkora, hogy északi része soha az életben nem volt más, mint magyar. De egyébként is mindent elismert mindenkinek, csak csend legyen, és nyogodjanak már meg. Valószínű nem bírta idegekkel. De akkor miért ment királynak, miért nem mondjuk alkoholista újságárusnak az akkor még éppen hozzátartozó, híres Budán? Addig ügyködött, addig kétbalkezeskedett, hogy közben ellopták alóla az egész magyar földet. Ez volt a dolgok fő oka. Meg az, hogy mikor a németek 1917-ben ismét támadtak, az orosz medve kiütve, a helyzet hatalmas, akkor már ezt csak egyedül tehették meg. Mert a Monarchia már felbomlóban volt. Zavargások, féhülye belső forradalmak, béketárgyalások, nemzetiségi területharácsolási igénytervezetek, és a király ország-világ előtti kiröhögése. Amikorra megszűnt a keleti front. Amikorra a nyugat kimerülten sárt dagasztott, és remegve várt egy mindent eldöntő német-magyar szuronyrohamra. Itt az a magyar átok valósult meg, hogy Isten kegyelméből hülye lett a király. Ahogy történelmünkben már nem egyszer történt. Gondoljunk csak II.Lajosunkra. Lehet, hogy jót akart. Lehet, hogy önfeláldozóan vetette magát a gyűlölt törökre. Az is lehet, hogy Mohácson Szulejmánt majdnem elfogta váratlan támadásával. Azonban, mivel nem várta meg sere összegyűlését, a dolgot nem dolgozta ki, ahogy fővezérhez illik, az ellenséget sem próbálta meg tőrbecsalni, ahogy szintén fővezérhez illik, ezért bukott. És bukott Magyarország. Mégpedig akkorát, hogy mai napig nem tudtuk ezt a zavarodottságot helyrehozni. Holott abban az esetben, ha vár, és összeszedi hadait, megfelelő vezetőkre bízza, a törököt tovább fárasztja, utánpótlását elvágja, ahogy minden normális katonai elme tette volna, egészen biztosan állítható, hogy “az gaz pogányra” akkora vereséget mért volna, hogy annak a kutyafejűnek örökre elment volna a kedve Magyarország bántalmazásától. De mi történt? Még a király is meghalt, belecsúszott lovával egy vízzel teli szakdékba. Akkora volt a fejetlenség, hogy észre sem vették. Nem tudták, hogy mi történt a királlyal. Te Atyaég! Más szóval szegény Lajosunk, Dobzse László aranyos kis perverz fiacskája, nagyon nem volt királynak való. Alkoholista, szexuálisan perverz, depressziós valaki volt, akinek inkább valamiféle lelkigyakorlatos imaházba kellett volna járnia, nem hadsereget vezetnie. Kiegyensúlyozatlan személyiség, aki egy kis nyomás alatt rögtön elvesztette önkontrollját. Egy hirtelen jött indulattól hajtva nekiment a masszívan várakozó teljes török haderőnek. Na, ezek a koronás fejek tették tönkre Magyarországot. Mert a nemzet egyesszámú vezetőjének csak olyan való, aki ennek az iszonyatos nyomással járó feladatnak megfelel. Igaz, Lajos lengyel volt, nem ausztriai Habsburg, de nem tudott túllépni korlátain ő sem. Ahogy II.Rákóczi Ferenc fejedelmünk sem. Úgy, hogy ő szinte azonnal birtokolta az ország egész területét, a nép teljes hódolatával egyetemben. De mi történt? Képtelen volt hozni a nemzet vele szemben támasztott elvárásait. Amik nem voltak különösebben nagyok. Csak amik jelenleg is a mai kormányzattal szemben. Virágoztassa fel az országot. Ugyanis az uralma során azonnal elkezdődött a belső össze-visszaság. Bizonyos kuruc csapatok úgy értelmezték a felszabadulást, hogy szabad a gazda. Fosztogatni, erőszakolni, gyilkolni kezdtek. Rákóczi pedig képtelen volt rendet teremteni közöttük. Hiszen az Ónodi országgyűlésen azokat, akik nem félve a következményektől, nyíltan kikiabálták azt, amit mindenki tudott, hogy bizonyos vezetők elsikkasztják az ország elrekvirált pénzeit, a Fejedelem sírva bizonygatta ártatlanságát, és ezeket a kritikusokat szeme előtt felkoncoltatta. Magyarán leölette. Vagyis ahelyett, hogy reagált volna a nép jogos bírálatára, rendezte volna a Haza sorsát, legyilkoltatta kritikusait. Hatalmas hiba volt. Mert a nép azt várta, hogy igen, felszabadultunk, azaz gőzerővel rendeződünk, a bűnözést felszámoljuk, az apostoli magyar királyságot visszaállítjuk, az országot Nyugtra fordítjuk, és megkezdjük a nemzet modernizálását, gazdasági fellendítését, tudományos, vallási, szellemi felvirágoztatását. Elindulunk Európa csúcsa felé. Ebből azonban semmi nem következett be. A nép becsapva érezte magát, és a kurucokban csalatkozva a császári udvar felé fordította fejét. Feláldozta függetlenségét biztonságáért. Nép volt. A nép mindig így gondolkodik. Ezzel a szabadságharc elbukott, a fejedelem menekülni kényszerült. A nemzet sírt. De praktikusan gondolkodott, mert látta, csak így maradhat fent. A habsburgok ezt egyébként meg is hálálták. A magyar néppel soha nem szálltak szembe. Szerették azt. Mint népet. De mint nemzetet? Azt már soha. Azzal azonosulni nem tudtak. Az a nemességé volt. Érthetetlen valami. Igaz, nagyon jó világot teremtettek uralmuk alatt. Mária Terézia tényleg felhozta Magyarországot. De a szívét, az ősmagyar hitvilágot, a vallássá duzadt ősmagyar érzést érinteni sem tudta soha. Ez végig a Nagyságos Fejedelemé maradt akkor is, ha egyébként a nemzet gazdaságilag csalódott benne. Mert Rákóczi alatt kapott a Turul kardot a kezébe. Hiszen rengeteg monda született arról, hogy Rákóczit maga a Turul mentette meg. Azaz ő misztikus szerepet kapott a nép emlékezetében az ősmagyar hitvilág mondái között. Vagyis hiába vesztette el a szabadságharcot, megnyerte a nemzet szívét. Fantasztikus dolog ez. A habsburgok azonban ilyen magaslatokra egyébként is alkalmatlanok voltak. Ők valaha egy alpesi nagygazda parasztcsaládból származtak, ennek célszerű gondolkodását vitték tovább, az ősi nyugat-európai haszonelvet, ami teljesen kizárta, hogy akár még csak meg is közelíthessék a magyarság misztikus gondolkodási emelkedettségét. Azonban mégis nagyszerű, teljesen nyugatias életet teremtettek a Duna-Tisza közén. Ezért nekik igenis köszönet jár. Hogy eldobták Magyarországot, azért viszont átok. Mert a magyar ember úgy gondolkodik, hogy ők, a habsburgok, Ausztriából jöttek, még ha az osztrákok szakítottak is velük, és ugye Ausztria olyan csúnyán, visszataszítóan viselkedett, hogy ugyan ő kezdte az 1.világháborút, nem mi, mégis áldozatnak adta el magát, és csak ellopta tőlünk az Örvidéket. Másszóval Burgenlandot. Hogy nem sül ki az az alpesi jódlizó, labanc szeme. Ma pedig lezárja a nyugati határszélen az utakat, hogy a “barbár magyar hordák” nehogy átléphessék saját magyar határukat, és feltűnhessenek a “fantasztikusan civilizált” osztrák földeken. Utóirat. Nagyon érdekes az 1.világháborút lezáró események rövid vizsgálata. Ugyanis tetszik, vagy nem, katonailag egyetlen kormány volt képes tenni bármit is a területek visszaszerzése érdekében, a magyar Tanácsköztársaság bolsevista kormánya. Lehet utálni, sok rossz dolgot műveltek, de ők igenis vissza akarták szerezni a területeket. Amit horthyék világnézeti okokra alapozva visszautasítottak. Horthy Miklós mikor szerzett vissza egyetlen talpalatnyi földet is? Soha. A későbbi viszacsatolások nem az ő műve voltak. Azt csak úgy kapta, nem is kellett igazán neki. Hiszen egész Szlovákiát visszafoglalhatta volna. De Horvátországot is. Gyakorlatilag mindent. Sőt, ha nem áll meg a Dél-Erdélyi határon, és visszacsatolja egész Erdélyt, Mussolíni biztosan nem indította volna meg ellene az egész olasz hadsereget. Ennek ellenére Horthy nagyon összeszedte az akkori Csonka Magyarországot, ahol a demokratikus szabadságjogok, a gazdasági jólét és a rend egészen elképesztően magas szinteket döngettek. Nacionalista volt, aki nem akart Hazánkban több nemzetiséget látni. Bizonyos szempontból igaza volt. Csak azt felejtette el, hogy a történelmi Magyarország mindig is sok nemzetiségű volt. És nekük ez kell. Ezt állítjuk majd most vissza. A 2.világháború szörnyű elvesztése után Kádár már semmit nem tehetett. Itt szovjet csapatok állomásoztak. Ráadásul ő is kommunista volt. Valamilyen szinten igen. Bár először 56-ot ő is forradalomnak nevezte, csak később ellenforradalomnak, mikor a Köztársaság-téri pártházban barátját, Mező Imrét legéppisztolyozták a forradalmárok. Amit egyébként nagyon jól tettek, hiszen ÁVÓ-s fészek volt az egész. Azonban a Kádár-rendszer mégis hihetetlenül felemelte a magyar népet. A Keleti Blokk országaiból érkező túristák ámuldozni jöttek hozzánk. Mi voltuk a szovjet birodalom valódi vezető ereje. Akkor is, ha össznépi módon utáltuk az egész kommunista istencsapását. Vagyis a magyar tehetség ebben az iszonyatos kommunista, szovjet diktatórikus elnyomásban is magára talált, és megtette, amit tehetett: magasra jutott. Ilyen a magyar: amikor engedik neki, csodákra képes. Ezért áldják még ma is Kádárt rengetegen, nem pedig azért, mert kommunista volt, vagy mert 56-ban köpömyegfogató, áruló módon nemzetére támadt. Azaz látható, hogy történelmünkben idegen uralkodóink nem értettek minket, sajátjaink pedig pitiánerek voltak, sokszor árulók. Mátyás királyunk kora óta mindenképpen. Ezért Trianon szinte bele volt kódolva történelmükbe. Bele a sejtjeinkbe és tudatunkba. Még akkor is, ha komoly nemzetiségi mozgalmak soha nem küzdöttek semmiféle magyar területek elcsatolásáért. Azonban az is igaz, és ma ez nagyon fontos, hogy tudjuk, ezek az utódállamok gyakorlatilag képtelenek megvédeni magukat. Ők a valamikori győztesek jóindulatának következményei. A győztesek pedig ma már gyakorlatilag nem léteznek. Ezt kell, hogy felismerjük, hogy tenni tudhassunk. Ma már új nemzetközi-politikai struktúrában leledzünk. Ez már igenis nekünk kedvez. Ha ki tudunk állni magunkért, ha nem ijedünk meg, ha van kemény és okos vezetőnk, aki valóban szeret bennünket, akkor lehetőségeink határa a csillagos ég. Mindent visszaszerezhetünk. Nincsenek többé nyakunknok botladozó habsburgok, meghasonlott Kádárok, pitiáner Antall Jóskák. Nem támad Szulejmán, nem vicsorog Sztálin, és Churchill is halott. Ficónak és Szlotának pedig le kell keverni egy-egy jól irányzott magyar nyaklavest, és rögtön hazaszalad. Ma a Szent Korona és Nagy-Magyarország képe szikrázik felénk újra a horizonton. Mire várunk? Szerezzük meg!